Megjegyzések az első részhez

Ezek a megjegyzések nem fedik le Silo Üzenetének összes témáját, csak azokat, melyeknél ez szükségesnek tűnt az írás jobb megértéséhez.

 

Silo Üzenetét annak tartalmi sorrendjét figyelembe véve fogjuk megközelíteni. Ezért az első részt a „Belső tekintet” című könyv fejezeteinek és bekezdéseinek fogjuk szentelni; a második rész „A tapasztalatot”, a harmadik pedig „Az utat” fogja vizsgálni.


Silo Üzenetének első része


Az első részben a Belső tekintet című könyvet fogjuk magyarázni, annak is az első három fejezetét, melyek bevezető jellegűek és néhány olyan óvintézkedésről  szólnak, melyeket meg kell tennünk ahhoz, hogy a legfontosabb témákat megértsük.


Az V. fejezetig a szöveg az értelemüresség egyfajta alapérzéséből kiindulva ad magyarázatokat, mely alapérzés elhagyására mindazok késztetést fognak érezni, akik mélyebb igazságokat keresnek. Itt olyan fejezeteket és bekezdéseket találunk, melyek nagyobb figyelmet érdemelnek. De először meg kell kérdezni magunktól: mit szeretne közvetíteni ez a könyv? Megpróbál átadni egy tanítást a viselkedésről és az emberi bensőről, az élet értelmével összefüggésben.

Miért az a címe a Könyvnek, hogy „A belső tekintet”? Vajon a látószerv nem úgy helyezkedik el, hogy a külső világot szemlélje, akár egy ablak, vagy adott esetben kettő? Nem úgy helyezkedik el a szem, hogy mindennap kinyíljon, amikor a tudat felébred? A szem hátulsó része fogadja a külső világ hatásait. De néha, ha becsukom a szemem, emlékszem a külső világra, vagy elképzelem azt, vagy ábrándozom róla, vagy álmodom róla. Egy belső szemmel látom ezt a világot, mely szintén egy képernyőt néz, amely azonban nem egyezik meg a külső világgal.

A „belső tekintet” említése utal arra, aki néz és arra, amit az illlető néz. Erről szól ez a könyv, és a címe előre sejtet egy nem várt konfrontációt azzal, amit naivan elfogadunk. A könyv címe a következő gondolatokat összegzi: „Vannak más dolgok, melyeket más szemmel látunk, és van egy megfigyelő, aki a szokásostól eltérő elhelyezkedést is fel tud venni.” Most egy kis különbséget kell tennünk.

Amikor azt mondom, „látok valamit”, akkor azt közlöm, hogy viselkedésem passzív egy jelenséggel szemben, amely hatást gyakorol a szememre. Viszont ha azt mondom, „nézek valamit”, akkor azt közlöm, hogy irányítom a szemem egy bizonyos irányba. Gyakorlatilag ugyanilyen értelemben beszélhetek „belső látásról”, amikor olyan belső látványok kísérnek, mint például az elkalandozások vagy az álmok során, megkülönböztetve ezt a „belső nézéstől”, vagy „belső tekintettől”, a tudatom aktív irányításától. Ilyen módon emlékezhetek az álmaimra, az életemre, vagy a fantáziáimra, és tevékenyen szemlélve ezeket, megvilágíthatom látszólagos abszurditásukat azt keresve, hogyan tudok értelmet adni nekik. A belső tekintet a tudat aktív iránya. Egy olyan irány, mely jelentést és értelmet keres a látszólag zavaros és kaotikus belső világban. Ez az irány megelőzi ezt a tekintentet, hiszen ösztökéli azt. Ez az az irány, amely lehetővé teszi, hogy belülre nézzünk. És ha eljutunk ahhoz a megértéshez, hogy a belső tekintet szükséges ahhoz, hogy megvilágítsa azt az értelmet, amely őt hajtja, akkor meg fogjuk érteni, hogy egy pillanatban az, aki néz meg kell hogy lássa saját magát. Ez a „saját maga” nem a tekintet és nem is a tudat. Ez a „saját maga” ad értelmet a tekintetnek és a tudat műveleteinek. Ez megelőzi és túlhaladja a tudatot. Nagy általánosságban ezt a „saját magát”-t „Elmének” fogjuk hívni, és nem keverjük össze a tudat műveleteivel vagy magával a tudattal. De ha valaki úgy próbálja az Elmét megragadni, mintha az csupán a tudat egy újabb megnyilvánulása lenne, ez nem fog sikerülni, mivel azt sem megérteni sem megjeleníteni nem lehet.

A belső tekintetnek össze kell ütköznie az értelemmel, amit az Elme ad a jelenségeknek, még a saját tudatnak és a saját életünknek is, és az értelemmel való ezen összeütközés fogja megvilágítani a tudatot és az életet. Erről szól a könyv legmélyebb lényege.  

Mindaz, amit eddig elmondtunk, arra vezet minket, hogy elmélkedjünk a mű címén. Ám ahogy hozzákezdünk az olvasáshoz, az első bekezdésben ez áll:

„Itt arról szólunk, hogyan lehet az értelemürességet értelemmé és teljességgé változtatni.”

Ugyanennek a fejezetnek az 5. bekezdése elmagyarázza:

„Itt a belső felismerésről szólunk, melyhez mindenki eljut, aki gondosan elmélkedik, alázatosan keresve.”

Ezzel meghatározzuk a célt: az értelemüres élet átalakítása értelemmé. Ráadásul kijelöli az utat, amelyen az értelem felismerését gondos elmélkedésre alapozva el lehet érni.

 

Belépünk az anyagba...

 

Az I. fejezetben kibontakozik a belső felismerés elérésének módja, figyelmeztetve azokra a hibás hozzáállásokra, melyek eltérítenek a javasolt céltól.


A III. fejezet az úgynevezett „értelemürességgel” foglalkozik. Ez a fejezet a „győzelem-bukás” paradoxonával kezdődik, az alábbiak szerint: „Azok, akik kudarcot hordoztak a szívükben, ki tudták vívni a végső győzelmet; azok pedig, akik győzedelmesnek érezték magukat, lemaradtak az úton, szétfolyó és kiégett élet tengődő növényeként.”

Ebben a fejezetben védelmünkbe vesszük a „kudarcot” mint az élet átmeneti értelmeibe való bele nem nyugvást, és mint az elégedetlenség állapotát, amely döntő fontosságú keresésekhez vezet. A fejezet kihangsúlyozza a veszélyt, amit az jelent, ha elbűvölnek minket az élet átmeneti győzelmei, azok, melyeket ha elérünk, még többet kívánunk, és melyek végül csalódottsághoz vezetnek; és ha nem érjük el őket, az eredmény végül akkor is csalódottság, szkepticizmus és nihilizmus lesz.

Később ugyanebben a fejezetben, de még az első bekezdésben az áll:

„Nincs értelem az életben, ha minden a halállal végződik.”

Namármost, az még bizonyításra vár, hogy – egyrészről – az élet véget ér vagy nem ér véget a halállal, és – másrészről – hogy az életnek van-e értelme vagy nincs, a halál tényének tükrében … Ezek a dupla kérdések túlmutatnak a Logika területén, és a Könyv teljes terjedelme során egzisztenciális vonatkozásban próbáljuk megválaszolni őket. Bárhogy is van, a III. fejezet 1. bekezdése nem olyan olvasmány, amit gyorsan átfutunk, hogy aztán azonnal a következő fejezetre ugorjunk. Megkívánja, hogy megálljunk és elmélkedjünk, mivel a Tanítás egy központi témájáról van szó. A fejezet további bekezdései kiemelik az emberi értékek és cselekedetek viszonylagosságát.

 

A IV. fejezet megvizsgálja a függőség minden tényezőjét, melyek hatással vannak az emberi lényre, és korlátozzák a választás, illetve a szabad cselekvés lehetőségeit.

 

Az V. fejezetben olyan tudatállapotok jelennek meg, melyek jellemzői eltérnek a megszokottól. Szuggesztív jelenségekről van szó, melyek önmagukban véve nem különlegesek, de megvan az az erényük, hogy általuk az élet egy új értelmét sejthetjük meg. Az értelem megsejtése még korántsem képes egy hit vagy egy meggyőződés kialakítására, de alkalmas arra, hogy megváltoztassa vagy relativizálja az élet értelmének szkeptikus tagadását.

Az ilyen jelenségek érzete nem lép túl az intellektuális kétségek előidézésén, de tapasztalati jellege miatt megvan az az előnye, hogy hatást gyakorol az alany mindennapi életére. Ebben az értelemben nagyobb átalakító képességgel bír, mint egy elmélet vagy egy gondolatrendszer, melyek egyszerűen csak a nézőpontot változtatnák meg az élethez való bármely hozzáállással kapcsolatban.

Ebben a fejezetben olyan történésekről van szó, melyek függetlenül attól, hogy objektív szempontból igazak-e vagy sem, a megszokottól eltérő mentális helyzetbe rakják az alanyt. Ezekre a történésekre az a jellemző, hogy olyan megérzések kíséretében tűnnek fel, melyek következtében a valóság megélésének más módját sejthetjük meg. És éppen a másfajta valóság ezen „megsejtése” az, ami új horizontot nyit meg számunkra. Az úgynevezett „csodák” (értve ezalatt olyan jelenségeket, melyek ellentmondanak a normális észlelésnek) minden korban magukban hordoznak intuíciókat, melyek az alanyt egy más mentális síkra helyezik. Ennek a síknak, melyet „inspirált tudatnak” nevezünk, számos jelentést és, ennek megfelelően, számos kifejeződést tulajdonítunk. E fejezet bekezdései felállítják olyan érzetek hiányos, de helytálló sorát, melyek, amikor megjelennek, mindig az élet értelmével kapcsolatos kérdésekhez vezetnek. Ezek az érzetek pszichikailag olyan erőteljesek, hogy válaszokat követelnek a jelentésükre vonatkozóan. Bármik legyenek is az említett válaszok, mindig egy másik valóság megsejtésének ismerős ízét hagyják maguk után. Nézzük meg ezeket az eseteket:

 „Néha előre láttam olyan eseményeket, melyek később bekövetkeztek. Néha felfogtam egy-egy távoli gondolatot. Néha olyan helyeket irtam le, melyeken sosem jártam. Néha pontosan elmeséltem valamit, ami a távollétemben történt. Néha végtelen öröm ragadott el. Néha elöntött egy teljes felismerés. Néha egy mindent felölelő, tökéletes egyesülés ragadott magával. Néha, véget vetve az ábrándozásnak, a valóságot új módon láttam. Néha úgy tűnt, újra látok valamit, amit pedig először láttam. …És mindez elgondolkodtatott: világossá vált számomra, hogy ezen tapasztalatok nélkül nem léphettem volna ki az értelemürességből.”

  

A VI. fejezet különbséget tesz az álom, a félálom és az ébrenlét állapota között. Az a célja, hogy relativizálja a mindennapi valóságról általában alkotott elképzeléseinket, valamint ennek az érzékelt valóságnak a pontosságát.

 

A VII, VIII, IX, X, XI, XII, és később a XV, XVI, XVII és XVIII. fejezet közvetve vagy közvetlenül az Erő jelenségével foglalkozik.

Az Erő témája kiemelt fontossággal bír, mivel gyakorlati útmutatást ad olyan tapasztalatok beindításához, melyek az értelelem irányába mutatnak. Ez eltér az V. fejezetben leírt tapasztalatoktól, melyek ugyan eljuttatnak az értelem megsejtéséhez, de spontán módon, mindenféle irány nélkül jelentkeznek. Ennek a Belső tekintetről szóló jegyzetnek a végén még foglalkozunk az Erővel és annak jelentőségével.

 

Most a könyv négy hátralevő fejezetére koncentrálunk.

 

A XIII. fejezet „Az érvényes cselekedet elveit” mutatja be. Egy olyan viselkedés kialakításáról szól, amely azok számára érdekes, akik egységes élet megteremtésére vágynak, két alapvető belső érzetre alapozva: az egység és az ellentmondás érzetére. Így ezen „erkölcs” igazolását az általa előidézett belső érzetek adják, nem pedig egy adott helyhez, időhöz vagy kulturális modellhez kötődő eszmék vagy hitek. A belső egység érzetét, amit el szeretnénk érni, bizonyos jellemzők kísérik, melyeket számításba kell vennünk: 1. a belső fejlődés érzete; 2. időbeni folytonosság és 3. az a határozott érzés, hogy az adott cselekedetet a jövőben is meg akarnánk ismételni. A belső fejlődés érzete valós és pozitív indikátorként jelentkezik, melyet minden esetben a személyes jobbá válás tapasztala kísér. Az időbeni folytonosság lehetővé teszi, hogy bebizonyítsuk, hogy a cselekedet után megvalósuló vagy elképzelt helyzetekben, illetve akkor, amikor felidézett helyzeteket összehansonlítunk a cselekedet utáni helyzetekkel, a cselekedet érvényessége nem változik, még ha körülmények változnak is. Végül, ha a cselekedet után annak megismétlését kívánjuk, azt mondhatjuk, hogy a belső egység érzékelése megerősíti a cselekedet érvényességét. Ezzel ellentétben az ellentmondásos cselekedetek bírhatnak az egység egyes jellemzőivel, de soha sem mind a hárommal

Létezik mindemellett egy másik féle cselekedet, melyet nem nevezhetünk szigorúan véve sem „érvényesnek”, sem „ellentmondásosnak”. Egy ilyen cselekedet nem akadályozza jobbá válásunkat, de nem is idéz elő lényeges fejlődést. Ezek a cselekedetek lehetnek többé-kevésbé kellemetlenek vagy élvezetesek, de az érvényesség szempontjából nincs jelentőségük. Ezek a köztes cselekedetek a mindennapi, mechanikus, megszokott cselekedetek. Szükségesek lehetnek a létfenntartásunkhoz és együttélésünkhöz, de az általunk vizsgált, az egységes és ellentmondásos cselekedetek alkotta modellben egy ilyen cselekedet önmagában nem jelent morális tettet. Az elvek, melyeket „Az érvényes cselekedet elveinek” hívunk, a következők: 1. Az alkalmazkodás elve; 2. A hatás és ellenhatás elve; 3. Az időszerű cselekedet elve; 4. Az arányosság elve; 5. Az alkalmazkodás elve; 6. Az élvezet elve; 7. Az azonnali cselekvés elve; 8. A megértett cselekvés elve; 9. A szabadság elve; 10. A szolidaritás elve; 11. Az ellentmondások tagadásának elve; és 12. A halmozott cselekedetek elve.

 

A könyv XIV. fejezete az „Útmutatás a belső úthoz”. Ez az útmutatás sem tör nagyobb célokra, mint bármelyik másik vezetett élmény, habár „szuggesztív” jelenségek és az „értelem megsejtése” jellemezte transzcendens irányba mutató gyakorlatok foglalják keretbe. 

  

A XIX. fejezet a „belső állapotokról” szól. Ez a fejezet nem egy vezetett élmény, és nem állítja magáról, hogy transzferenciális megoldásokkal szolgál. Inkább megpróbálja allegorikus módon leírni azokat a jelenlegi helyzeteket, melyekben az olvasó magára ismerhet. Ez a fejezet olyan különböző helyzetek költői és allegorikus leírása, melyekkel az ember az élet értelmével történő találkozás felé vezető úton szembesülhet. Ahogy az első bekezdésben áll: „Most el kell érned azoknak a belső állapotoknak a megfelelő érzékelését, melyekkel életed és különösen a fejlődésen való munkálkodásod során találkozhatsz.” „Fejlődésen való munkálkodás” alatt azt a tevékenységet értjük, ami lehetővé teszi, hogy az élet értelmének kibontakoztatása során fényt derítsünk az ismeretlenre.

 

A XX. fejezet, melynek címe „A belső valóság”, kicsit homályos. Értelmezése nehéznek tűnhet azok számára, akik nem jártasak a szimbólumok és allegóriák elméletében, és nem ismerik az impulzusok keletkezésének, lefordításának és deformálódásának jelenségét. Akárhogy is, ha félretesszük ezen utolsó fejezet elméleti megértését, nem nehéz olyanokat találni, akik viszonylagos pontossággal észlelik belső állapotaikat, és akik képesek megragadni az értelmüket egy mély szinten, ahogy azt egy költői szöveg esetében tennék.

 

Térjünk most vissza az Erővel foglalkozó fejezetekre:

Az Erő, a Fénylő Központ, a Belső Fény, a Duplatest és az Energia Kivetítésének témáit két különböző nézőpontból vizsgálhatjuk. Az első: Úgy tekintünk rájuk, mint személyes tapasztalatokhoz kapcsolódó jelenségekre, és így inkább nem beszélünk róluk azokkal, akik nem érzékelnek hasonlókat, illetve a legjobb esetben is többé-kevésbé szubjektív leírásokra korlátozzuk magunkat. A másik: Egy nagyobb elmélet kereteibe helyezhetjük őket, mely anélkül magyarázza a jelenségeket, hogy támaszkodna a szubjektív tapasztalatok tanúságára. Ez az elmélet, melyre tekinthetünk úgy, mintha egy Transzendentális Pszichológiából származna olyannyira összetett és mély, hogy ebben az egyszerű „Megjegyzések Silo Üzenetéhez” című írásban lehetetlen volna kifejteni.

 

 
Design and SEO by Webmedie
SEO Bredbånd Udvikling Internet