Silo Üzenetének második része
Ebben a második részben, melynek címe „A tapasztalat”, nyolc ceremóniát mutatunk be, amelyek a személyes és társadalmi élet különböző alkalmain és helyzeteiben használhatók.

Csaknem mindegyik ceremóniában benne foglaltatik két „valóság”, melyek fontossága, akár nyíltan kezeljük őket, akár nem, az életünk szempontjából jelentős, mély értelmekben rejlik. E két valóságot, amelyek különböző értelmezéseket tesznek lehetővé, „a Halhatatlan” és „a Szent” néven ismerjük. Az Üzenet kiemelkedő jelentőséget tulajdonít ezeknek a témáknak, és elmagyarázza, hogy mindenki számára biztosítani kell a jogot, hogy higgyen vagy sem a Halhatatlanságban és a Szentben, hiszen az egyén életének iránya attól függ, hogy hogyan viszonyul ezekhez a kérdésekhez.

Az Üzenet felismeri azokat a nehézségeket, amelyek az alapvető hitek nyílt vizsgálata során mutatkoznak. A cenzúrával és az öncenzúrával való összeütközés akadályozza a szabad gondolkodást és a jó lelkiismeretet. A szabad értelmezés – melyet az Üzenet támogat – lehetővé teszi, hogy egyesek számára a Halhatatlanság az életben végrehajtott cselekedetekre vonatkozzon, amelyek hatása a fizikai halál ellenére is folytatódik a fizikai világban. Mások számára a szeretteik vagy bizonyos emberi csoportok és közösségek által megőrzött emlék biztosítja a fizikai halál utáni folytonosságot. Megint másoknak a halhatatlanság egy másik szinten, a létezés egy másik „táján” megvalósuló személyes folytonosságot jelent.

Folytatva a szabad értelmezés témáját, egyesek úgy érzik, hogy a Szent a legmélyebb szeretet hajtóereje. Számukra a gyermekeik és más szeretteik jelenítik meg a Szentet és a legfőbb értéket, amit semmi esetre sem szabad leértékelni. Vannak olyanok is, akik az emberi lényt és egyetemes jogait tekintik Szentnek. Mások pedig úgy tapasztalják, hogy a Szent lényege az istenség.

Az Üzenet körül kialakuló közösségekben a Halhatatlansággal és a Szenttel kapcsolatos különböző nézőpontokat nem egyszerűen csak tolerálni, hanem őszintén tisztelni kell.

A Szent az emberi lény mélységéből jelenik meg, és ebből adódik az Erő élménye különleges jelenségének fontossága, amely jelenség betörését mindennapi életünkbe képesek vagyunk előidézni. A tapasztalat nélkül minden kétséges, az Erő élménye által mély bizonyossághoz jutunk. A Szent felismeréséhez nincs szükség hitre. Az Erőt megtapasztalhatjuk olyan ceremóniák során, mint a Szertartás és a Kézrátétel. A Jóllét és a Segítségnyújtás ceremóniákban is észlelhetjük az Erő hatásait.

Az Erővel való kapcsolat a pszichofizikai energia felgyorsulását és növekedését idézi elő, különösen, ha ezt a hétköznapokban egységes cselekedetek kísérik. Ezen kívül belső egységet teremt, mely a spirituális fejlődés irányába mutat. 

 

Az első tapasztalat, a „Szertartás” egy közösségi ceremónia, mely egy csoport kérésére kerül megrendezésre. A résztvevők, az ún. „Szertartásveztető” és „Segéd” között egyfajta hangos párbeszéd alakul ki, ami lehetővé teszi, hogy mindenki az elejétől a végéig ugyanazt a folyamatot kövesse. Ez egy olyan tapasztalat, melynek során az alkalmazott relaxációs elemeket rövid időn belül cönesztéziás és vizuális képek váltják fel, melyek végül egy mozgásban lévő „gömb alakzatot” öltenek, ami képes az Erő felszabadítására. Egy adott pillanatban egy Alapelvet vagy egy gondolatot idézünk a Belső tekintetből, amelyről a résztvevők meditálnak. Végül pedig egy Kérésre kerül sor, ahol mindenki azt kéri, amiről úgy érzi, hogy a legmélyebb „szükséglete”.

 

Egy másik, szintén közösségi ceremónia, a „Kézrátétel” során közvetlenebb módon dolgozunk az Erővel, mint a Szertartás esetében. Itt nem próbáljuk felidézni, sem pedig érzékelni gömböt. Nem olvasunk fel Alapelvet, sem egyéb meditációs témát. Megmarad azonban a Szertartásban is megtalálható Kérés mechanizmusa.

 

A harmadik ceremóniát, melyet „Jóllétnek” nevezünk, ugyancsak a résztvevők kérésére rendezik. Itt egy olyan szellemi elhelyezkedésről van szó, melyben felidézünk egy vagy több személyt, és igyekszünk a lehető legerőteljesebben érezni a jelenlétüket és a rájuk legjellemzőbb érzelmi tónust. Arra törekszünk, hogy a lehető legintenzívebben megértsük azokat a nehézségeket, melyekkel ezek a felidézett személyek az adott pillanatban szembesülnek. Ebből kiindulva elképzeljük a helyzet javulását, úgy, hogy tapasztaljuk az ezzel járó megkönnyebbülés érzését.

Ez a ceremónia rámutat a „jókívánságok” és „jó szándékok” egyfajta mechanizmusára, melyet szinte spontán módon és igen gyakran alkalmazunk. Azt mondjuk: „Szép napot!”, „Isten éltessen sokáig!”, „Sok szerencsét a vizsgán!” vagy „Kívánom, hogy túljuss ezen a nehézségen” stb. Világos, hogy e ceremónia során egy jó szellemi hozzáállásból kiindulva fogalmazunk meg Kéréseket, melyben az intenzív érzelmekre helyezzük a hangsúlyt. A mások javát szolgáló Kérés, amennyiben adottak a legjobb feltételek, egy olyan mentális helyzetbe rak minket, amelyben felkészülünk arra, hogy megadjuk a másiknak a szükséges segítséget. Ezen felül azáltal, hogy megerősíti bennünk a másokkal való kommunikáció lehetőségét, javítja a szellemi irányunkat.

A Kérésekkel kapcsolatban lényeges figyelembe venni, hogy azzal a céllal végezzük őket, hogy a másik le tudja győzni a nehézségeit, és hogy ismét létrehozza a számára legjobb feltételeket. Ezt nem szabad félreértelmezni. Nézzünk meg egy esetet! Azt feltételezhetnénk, hogy egy Kérés egy haldokló ember egészségi állapotának helyreállításáért a leghelyénvalóbb dolog, hiszen arra irányul, hogy megszabadítsa az érintett személyt a fájdalomtól és a szenvedéstől. Ám ennek a Kérésnek a megfogalmazásakor óvatosan kell eljárni, hiszen nem arról van szó, hogy a magam számára kérem a legjobbat, aki szeretném az illetőt jó egészségben és magamhoz közel tudni. A helyes kérésnek arra kell irányulnia, ami a haldokló számára a legjobb, nem pedig a számunkra. Ebben a helyzetben, ahol érzelmileg kötődünk ehhez a szenvedő haldoklóhoz, talán meg kellene fontolnunk azt, hogy ez az ember esetleg arra vágyik, hogy megbékélve, békében önmagával kilépjen ebből a helyzetből. Ebben az esetben a kérés arra irányul, ami „a legjobb az érintett személy számára”, és nem arra, ami a legjobb a számomra, aki mindenáron marasztalni akarom őt. Tehát a másokért megfogalmazott Kérésnél azt kell figyelembe venni, ami a legjobb a másiknak, és nem azt, ami a legjobb nekem.

Ez a ceremónia azzal zárul, hogy lehetővé teszi azoknak, akik úgy kívánják, hogy érezzék azon számukra nagyon kedves személyek jelenlétét, akik „ugyan nincsenek itt velünk ebben az időben és térben”, mégis kapcsolatban vannak vagy kapcsolatban voltak velünk a szeretet, a béke és a meleg öröm tapasztalatában.

Végül pedig, ez a ceremónia igyekszik egy jóllét áramlatot létrehozni minden jelenlévő között, akiknek törekvései egy irányba mutatnak.

  

A negyedik ceremónia az „Oltalmazás”, ahol jelen van a Szertartásvezető, a Segéd, valamint azon gyermekek családtagjai és ismerősei, akiknek a ceremónia szól. E ceremónia egy állapotváltozást jelöl, és levezetése során magyarázatokat adunk formalitásokról és jelentésekről.

  

Az ötödik, a „Házasság” ugyancsak közösségi jellegű ceremónia, ezért egyszerre több olyan párral tarthatjuk, akik szeretnének egybekelni, és nyilvánosan kinyilatkoztatni állapotuk e megváltozását. Ahogy az „Oltalmazáskor”, úgy itt is végig magyarázatokat adunk a formalitásokról és jelentésekről.

  

A hatodik ceremónia, a „Segítségnyújtás”, alapvetően egyéni. Ahogy az a Szertartásvezető bevezetőjében elhangzik: „Ez egy olyan ceremónia, amelyhez sok gyengédségre van szükség, és amely azt igényli a levezetőtől, hogy a legjobbat adja önmagából. A ceremóniát meg lehet ismételni az érintett, illetve azok kérésére, akik róla gondoskodnak. A Szertartásvezető egyedül van a haldoklóval. Bármilyen legyen is a haldokló látszólagos állapota, akár eszméleténél van, akár öntudatlan, a Szertartásvezető halk, tiszta hangon, nyugodtan szól hozzá.” A Szertartásvezető által felolvasott szöveg nagy része a Belső tekintet XIV. fejezetéből származik, melynek címe „Útmutatás a belső úthoz”. A bemutatott folyamat, a képek és allegóriák egy mély vezetett élmény felépítését követik.

 

A hetedik, a „Halál” című ceremóniát szintén a Szertartásvezető tartja, akárcsak a Segítségnyújtás esetében. Ugyanakkor itt egy közösségi ceremóniáról van szó, amely az elhunyt családtagjainak, barátainak és ismerőseinek szól.

 

A nyolcadik, egyben utolsó ceremóniát, az „Elismerést” egy Szertartásvezető és egy Segéd vezeti le. A bevezetőben olvasható, hogy a Közösséghez való csatlakozás ceremóniájáról van szó... „Csatlakozás közös tapasztalatokon és olyan ideálokon, álláspontokon és cselekvési módokon keresztül, amelyekben osztozunk. Egy csoport kérésére rendezendő, egy Szertartás után. A résztvevők előzetesen meg kell hogy kapják a szöveget.” Ez a ceremónia felépítését tekintve egy kollektív kinyilatkozás.

 
Design and SEO by Webmedie
SEO Bredbånd Udvikling Internet