Silo Üzenetének harmadik része
A harmadik rész 17 meditációs témát mutat be, melyek a gondolataink, az érzéseink és a cselekedeteink közötti egység elérésére vonatkoznak. Ezt a munkát úgy hívják, hogy „Az út”, amit azért követünk, hogy előrelépjünk az összhang, az élet egységének megteremtésében, valamint hogy elkerüljük az ellentmondást, az élet szétesését. A 17 téma két csoportba rendeződik.

Az első csoport, amely az első 8 témát öleli fel, azt a helyzetet mutatja be, amelyben azok találják magukat, akik az egységet illetve azt az utat keresik, ami a koherencia felé vezet.

A második csoport, az utolsó 9 téma azokat a nehézségeket mutatja be, amelyeket le kell győzni az egység felé való haladás érdekében.

 

„Ha azt hiszed, hogy az életed a halállal véget ér, akkor nincs értelme annak, amit gondolsz, amit érzel és amit cselekszel. Minden az ellentmondásban és a szétesésben végződik.”

Itt kijelentjük, hogy semmilyen igazolás nem helytálló, ha a halál perspektívájába helyezzük. Másrészről, az életünket életszükségleteink szerint irányítjuk. Az evés, az ivás, a természet agressziója elleni védekezés, valamint az élvezet keresése olyan fontos impulzusok, amelyek rövid távon biztosítják az élet folytonosságát. Az élet állandósága illúziójának köszönhetően minden tevékenység fenntartható, ám az állandóság ezen illúziója nélkül egyetlen tevékenység sem igazolható.

 

„Ha azt hiszed, hogy az életed nem ér véget a halállal, akkor meg kell egyeznie annak, amit gondolsz, amit érzel és amit cselekszel. Mindennek az egység, az összhang felé kell haladnia.”

Kifejtjük, hogy abban az esetben, ha valaki hisz az élet a halálon túli folytonosságában vagy kivetítésében, ennek igazolását a gondolat, az érzés és a cselekvés egy irányba haladásában találhatja meg. Az élet egyfajta dinamikus egység által válhat folytonossá illetve vetülhet ki, és semmi esetre sem az ellentmondás által.

 

„Ha közömbös vagy mások fájdalmával és szenvedésével szemben, nem lesz igazolása semmilyen segítségnek, amit kérsz.”

 A kapcsolatok világában a saját szükségletek nem igazolhatók, amennyiben mások szükségleteit figyelmen kívül hagyjuk.

 

„Ha nem vagy közömbös mások fájdalmával és szenvedésével szemben, úgy kell cselekedned, hogy egybeessen az, amit érzel azzal, amit gondolsz és teszel, azért, hogy segíts másoknak.”

 A mások fájdalmához és szenvedéséhez való egységes hozzáállás megköveteli, hogy az, amit gondolunk, érzünk és cselekszünk egy irányba haladjon.

 

„Tanulj meg úgy bánni másokkal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak.”

Ha a kapcsolataink világában egységességre törekszünk, akkor ezt a világot a cselekedetek kölcsönössége kell hogy irányítsa. Ez a viselkedésbeli hozzáállás nem „természettől fogva adott”, hanem inkább úgy tekinthetjük, mint valamit, ami fejlődik, valamit, amit meg kell tanulni. Ezt a viselkedést az „Aranyszabályként” ismerjük. Ezt a viselkedést idővel elsajátítjuk és tökéletesítjük a kapcsolatok világában szerzett tapasztatok során.

 

„Tanuld meg legyőzni a fájdalmat és a szenvedést magadban, a hozzád közel állókban és az emberi társadalomban.”

A vélt „emberi természetre” való hagyatkozás helyett itt is inkább a tanulás lehetőségéről van szó. A saját szenvedés legyőzésével kapcsolatban elsajátítottak eredményeképpen ez a tanulás kiterjed másokra is.

 

„Tanulj meg ellenállni a benned és a rajtad kívül lévő erőszaknak.”

Mint a felülemelkedéssel és az egységgel kapcsolatos minden tanulás alapja.

 

„Tanuld meg felismeri a jeleit annak, ami szent, önmagadban és körülötted.”

A Szent, a helyettesíthetetlen e megsejtése kihat a különböző területekre egészen addig, amíg elkezd irányt adni az életnek (a Szent önmagunkban) és az életben végrehajtott cselekedeteknek (a Szent önmagunkon kívül).

 

Ne hagyd, hogy elmúljon az életed anélkül, hogy megkérdeznéd magadtól: „Ki vagyok?”.

Abban az értelemben, amit az önmagunk jelent, és ami eltorzítja azt, amit „önmagunknak” nevezünk.

 

„Ne hagyd, hogy elmúljon az életed anélkül, hogy megkérdeznéd magadtól: „Hová tartok?”

Az élet irányára és céljaira vonatkozóan.

 

„Ne hagyd, hogy elmúljon egy napod anélkül, hogy válaszolnál magadnak arra a kérdésre, hogy ki vagy.”

Napi emlékeztető a végességhez fűződő viszonyunkra.

 

„Ne hagyd, hogy elmúljon egy napod anélkül, hogy válaszolnál magadnak arra a kérdésre, hogy hová tartasz.”

Napi emlékeztető önmagunkra életünk céljainak és irányának tükrében.

 

„Ne hagyd, hogy elmúljon egy nagy öröm anélkül, hogy köszönetet mondanál bensődben.”

Nem csak azért, mert fontos egy nagy örömre emlékezni, hanem amiatt a pozitív hozzáállás miatt is, amit a „hála” idéz elő, megerősítve a tapasztaltak fontosságát.

 

„Ne hagyd, hogy elmúljon egy nagy bánat anélkül, hogy előhívnád bensődből azt az örömöt, amit megőríztél.”

Amennyiben az örömteli tapasztalatokat tudatosítottuk az adott pillanatokban, később a nehéz helyzetekben a (pozitív érzelmekkel feltöltött) emlékezethez fordulva felidézhetjük őket. Azt gondolhatnánk, hogy ezen „összahasonlítás” során elveszíthetjük ezt a pozitív állapotot, de ez nem így van, hiszen az „összehasonlítás” lehetővé teszi, hogy módosítsuk a negatív állapotok érzelmi tehetetlenségét.

 

„Ne képzeld azt, hogy egyedül vagy a faludban, a városodban, a Földön és a végtelen sok világban.”

Ezt a „magányt” úgy éljük meg, mintha más szándékok magunkra hagytak volna minket, azaz mintha a jövő magunkra hagyott volna minket. A „falud, a városod, a Föld és a végtelen sok világ” említése mindenkit – éljen akár kisebb, akár nagyobb, népes vagy néptelen helyen – a magánnyal és bármely lehetséges szándék hiányával szembesít. Az ezzel ellentétes álláspont a saját szándékból indul ki, és kiterjed azon időn és téren kívülre, ahol az észlelésünk és az emlékezetünk működik. Különböző szándékok kísérnek minket, és a látszólagos kozmikus magány ellenére létezik „valami”. Van valami, ami megmutatja jelenlétét.

 

„Ne képzeld azt, hogy be vagy zárva ebbe az időbe és térbe.”

Ha nem tudsz elképzelni egy másik időt és másik teret, megsejthetsz egy olyan belső időt és teret, ahol más „tájak” tapasztalhatók meg. Ezekben a megsejtésekben győzhetők le a tér és idő általi meghatározottságok. Olyan tapasztalatokról van szó, melyek nem kötődnek sem az észleléshez, sem az emlékezethez. Az említett tapasztalatok csak indirekt módon, és az ezekbe a terekbe és időkbe való „belépéskor” és az azokból való „kilépéskor” ismerhetők fel. Ezek a megsejtések az „én” elmozdításakor jelentkeznek, és kezdetüket és végüket az „én” újbóli megjelenésekor ismerjük fel. E „tájak” közvetlen megsejtéseire (ezekben a Mély terekben) átmeneti összefüggések által, homályosan emlékezünk, és sohasem az észlelés vagy a megjelenítés „tárgyai” által.

 

„Ne képzeld, hogy halálodban örökkévaló lesz a magány.”

Ha úgy tenkintünk a halálra, mint a „semmire” vagy a teljes magányosságra, világos, hogy az „előtt” és az „után” nem létezhet e Mély tapasztalat vonatkozásában. A Szellem túlhalad az „énhez” illetve az észlelés és a megjelenítés tereihez kapcsolódó tudaton. Ugyanakkor semmi, ami a Mély tereiben történik, nem válhat egyértelművé a tapasztalatban.

 

Silo – Punta de Vacas-i Tanulmányi Központ, 2009.03.03.

 
Design and SEO by Webmedie
SEO Bredbånd Udvikling Internet